113. fejezet

 Sziasztok! Itt van az új rész. Itt végre Eric és Jess kibékül. :) 

Jess esküvője 

Mikor megérkeztem a templomhoz, a szívem a torkomba dobogott, a kezem hevesen izzadni kezdet és hányingerem lett. A  Emily  és Mimi fogta a karom támasztékként, nehogy már a legelején orra bukjak. Kb. három lépést tehettünk, mikor elengedtem őket, és megdörzsöltem a szemem, mert a szédülés is rám jött. A lányok tátott szájjal bámulták, ahogy szétkenem a sminket a szememen. Nem is csodálom, vagy 3 órájukba telt ezt megcsinálni, nekem meg fél percbe került szétkenni. Amint végeztem, és a szédülés is elmúlt, megragadták a karom, és elráncigáltak a mosdóig, hogy újra kezdjék a sminkelést, én meg forgattam a szemem, két okból is. Egy, mert már borzasztóan untam a sok fölösleges sminkelgetést, kettő, mert míg a szempillámat meg a szemhéjamat kenegették, ez a valami szépen belement a szemembe. Ezután kimentünk a mosdóból. A lányok bementek a templomba, én pedig a szüleimhez sétáltam. Anyu folyamatosan sírt, úgyhogy a gratulálás nagy része abból telt, hogy őt vigasztalgattam, holott én sem voltam valami stabil állapotban. Aztán anyu is bement, és csak apu meg én álltam kint. Bíztatásul megszorította a kezem, aztán elindultunk. Elég lassan mentünk, de én még így is végig azon izgultam, hogy ebben a magas sarkúban el fogok esni, mert ugye nem vagyok hozzá szokva az ilyen cipőkhöz, mivel én mindig is egyenes talpú cipőkben jártam. Aztán ránéztem Joshra, aki mosolyogva állt egy helyben.

Josh

Hatalmas csönd volt. Mindenki engem nézett, és közben persze szólt a szokásos esküvői zene, de nekem halál csöndesnek tűnt az egész, mintha valami kínzó terembe akarnának bevonszolni. Észre se vettem, és már az oltárnál voltunk. Apu el akart indulni a székéhez, de én annyira erős sokk alatt voltam, hogy nem bírtam elengedni. Végül egy erősebb rántással kivette a kezét a szorításomból, én pedig tehetetlenül a pap elé vánszorogtam. Zavartan körbenéztem, majd Joshra irányítottam a tekintetem. Elkezdődött a duma-duma, én pedig lehajtottam a fejem, és elkezdtem gondolkodni.

Anyu és apu biztos nagyon büszkék rám.. Remélem örülnek az egésznek, és remélem jól döntöttem, mivel ez egy életre szól. Most így visszagondolva milyen könnyű volt kis koromban, mikor nem kellett semmilyen döntést hoznom, semmit sem kellett egyedül eldöntenem. Hm.. emlékeszem, olyan 3-4 évesen könyörögtem anyuéknak, hogy vegyenek nekem egy pingvint. Mekkora butaság volt. Bár a pingvinek tényleg nagyon aranyosak, pláne azokkal a cuki kis csőrökkel meg lábakkal. Csőrök, lábak, fekete és fehér szőrzet, cuki testalkat. Várjunk csak! Ennek mi köze van most ehhez? És egyáltalán mit keresek én itt? Várjunk!... Hol tart most a szertartás? Kijön? Most nekem kéne mondanom valamit?- szóval valahogy így kalandoztak el a gondolataim az esküvőről.. Ijedten felkaptam a fejem, aztán segítségkérően körbenéztem, hátha valaki a tekintetével válaszol nekem, hogy most éppen hol tartunk. De senkinek a tekintetéből nem tudtam kiszűrni semmit, így Joshra néztem. Ő mosolyogva nézte, ahogy összevissza kapkodom a fejem, és egyre nagyobb őrültségeket találok ki.. Nagy csönd volt, én meg azon izgultam, hogy vajon most nekem kéne-e mondanom valamit? Aztán szerencsére Josh szólalt meg.

-Igen!- és még mindig mosolygott.

 Látszott, ő egy cseppet sem izgult, úgy látszik én voltam az egyetlen, aki ez alatt a fél perc alatt egy teljesen új világot alkotott a fejében. Aztán megint rám jött a pánik. Igen! Mit jelent az, hogy igen?

Szerencsémre végül sikerült rájönnöm, hol is tartunk most. A pap elmondta a szövegét, majd én gyorsan rávágtam az igent, nehogy megint elkezdjek szerencsétlenkedni, és még a végén valami baromságot nyögjek be. Aztán még elhangzott pár mondat, elcsattant az esküvői csók, aztán jöttek az emberek gratulálni. Először a szüleim, majd a két legjobb barátnőm, aztán a többiek is jöttek. És csak akkor tűnt fel nekem, hogy egy hívatlan vendég is itt volt, Eric. Először kicsit mérges lettem, de aztán inkább hagytam az egészet, ne rontsa már el az esküvőmet egy ilyen hülyeség.

Ezután a csokor eldobás következett, amin valami ismeretlen néni kapta el a csokrot, őszintén fogalmam sem volt róla, ki lehetett ő. Elég idősnek látszott a házassághoz, de hát, ha szingli, ez van.

Annyira sokan voltak az emberek, hogy a végén már szinte el sem találtam a székekig. Leültem, hogy pihenjek, mert ezek a táncok igazán lefárasztottak. Tudom, hogy ez nem tartozik az etiketthez, de muszáj volt pihennem egy kicsit. Aztán megpillantottam Josht, aki valami igazán szép csajjal táncolt a tömegben. A lány vigyorgott, mint a tejbetök, és ezerrel pillogott a túlsminkelt szempilláival, egyenesen Josh felé. És sajnos ő sem vágott valami ellenálló, lekoptató fejet, sőt, nem győzött mosolyogni, ezért én szúrós szemmel figyeltem őket, míg egy öregasszony el nem lökte a csajt Joshtól, és be nem állt a helyére. A lány elkezdett nyivákolni, de a nőcit nagyon nem izgatta, fontosabb volt neki, hogy beváljanak a flörtölő technikái, amiket Joshon hajtott végre. Ezen elröhögtem magam. Szegény Josh!

Szóval így ment ez egy darabig, ültem, és pihentem, amíg meg nem láttam valakit, aki szintén egy széken foglalt helyet. Odasétáltam hozzá, majd leültem mellé.

-Hello! Tudtad, hogy van itt valaki, aki meg sem lett hívva?- mondtam mellékesen.

-Jess. Ha azért jöttél, hogy kötekedj, inkább húzz el innét!- nézett félre mérgesen ki más, mint Eric.      

-Jó. Igazándiból más miatt tiszteltelek meg a jelenlétemmel.

-Igen? És mi lenne az? Gyorsan mondd, mert nem nagyon izgat, csak tudod, ha nem hallgatlak meg, vagy én, vagy a telóm törik el. - közölte szárazon.

-Haha! Nagyon vicces. Szóval… úgy gondoltam, jobb tiszta vizet önteni a pohárba..

-Mi van?- nevette el magát ingerülten.

-Szóval, arra gondoltam, hogy talán.. kibékülhetnénk… Mert mindkettőnknek van jobb dolga, mint a másikkal vitázni.

-Aha.

-Szóval.. kibékülhetnénk…

-Aha.

-De… ahhoz először bocsánatot kell kérned tőlem, meg megköszönni, hogy megmentettelek!- zártam le gyorsan. Arra számítottam, hogy akkor most bocsánatot kér, vagy valami, de persze, hogy nem azt tette, amire én gondoltam.

-Mi? SOHA! Azt már nem! Tudod mit? Menj a francba! Azt hiszed,  hogyha te azt mondod, minden rendbe jön, és én bocsánatot kérek? Mese világban élsz, ha te tényleg erre számítottál. Óó, és nem vagy az anyám, hogy megmondd, mit csináljak!- égetett le engem totálisan. A mondat végére mindenki felénk kapta a fejét, én meg zavaromban kínosan elröhögtem magam.

-Ööö.. Nyugi, csak beszélgetünk!- aztán szerencsére mindenki újra azt csinálta, amit az előbb. Ekkor Eric felállt, és távozni készült, de én megfogtam a karját, és visszarántottam.

-Nem, most nem mehetsz el! Kérj bocsánatot! Ennyivel tartozol, és ezt te is nagyon jól tudod!- erre Eric visszaült, és elgondolkodott. Talán végre sikerült hatni rá.

-Jó.. Sajnálom, tényleg bunkó voltam….. És köszönöm, hogy megmentettél…- mondta végig lassan. Látszott, mennyire nehezére esett ezt végig mondani, szerintem fogyott vagy 3 kilót ezalatt a pár másodperc alatt.

-Jó, nem haragszom, és szívesen. – válaszoltam.

Végre sikerült ezt is elérni. Nos, most egy picit még jobb lett a napom, de persze ez csak egy hangyányi. A nap fénypontya az esküvő, meg perszem, hogy mostantól a nevem Jess Hutcherson, vagy Mrs. Hutcherson. Hm… Azt hiszem ez életem legjobb napja. 

Ezek után az étterembe mentünk, ahol mindenki egy jót evett és táncolt. 

-Sziszi? –mentem oda hozzá. –Ó! Szia Eric!

-Szeretném, megköszöni, hogy itt voltatok.

-Ugyan, már!

-Hogy vagy? –kérdezte Eric Sziszit.

-Jól, Kicsim. –túrt a hajába.

-Mi? Mi? –kapkodtam értetlenül a fejem.

-Az a helyzet, hogy terhes vagyok. –mondta ki Sziszi azokat a szavakat, amik szíven ütöttek.

-Kitől?

-Erictől! Szerinted?

-Ja, gratulálok. Én megyek sziasztok!

-Szia!